INTERJÚK
ÚJSÁGCIKKEK
RÁDIÓS MEGJELENÉSEK
2008/07/25
SZIVÓS MÁRTON: LESZ MÉG ROSSZABB IS

Pekingben randevúja lett volna a történelemmel: ha aranyérmet nyer a magyar vízilabda-válogatott tagjaként, a Szivós-család lett volna az első, amelyikben három generáció szerez olimpiai bajnoki címet. (Eddig egy német gyeplabdás família a rekorder, ahol a nagyapa és az unoka bajnok, az apa ezüstérmes.) Szivós Márton azonba 2004 után 2008-ban sem lesz ott a játékokon. A kapitány döntött: a posztján van nála jobb.


- Reménykedtél?
- Persze. Az hal meg utoljára... Mint a kisdiák, aki várja, hogy hétfőn kiosztják a dolgozatot, és bízik abban, hogy sikerült... Bár benne van az, nem biztos, hogy jó lett, de azért hátha...

- Te érezted, hogy kimaradsz?
- Igen.

- Mikor?
- Elég hamar. Tudod, vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy ki mekkora esélyt kap a bekerülésre. Mennyit játszol, mikor játszol... Azért lehet sejteni sok mindent.

- Nem kaptál annyi esélyt, mint az elmúlt három évben, amikor bekerültél az utazó keretbe?
- Nem.

- Bármilyen ok?
- Nem tudom.

- A tavaly kihagyott ziccered, amin elment a világbajnoki cím?
- Talán ez is közrejátszik, bár nem gondolnám, hogy ez volna a kiindulási pont. Persze, én is pörgettem az agyamban sok mindent, miért, mi miatt, aztán rögtön próbáltam cáfolni magamban, hogy az a ziccer számított, hiszen azon a meccsen meg a korábbiakon is voltak fontos és jó momentumaim.

- Édesapád mit szólt?
- Csalódott és nagyon sajnál. Ez a második olimpia, amire nem sikerül kijutnom. Természetesen ő mind édesapa, és mind szakmabeli nem ért egyet a kapitány döntésével, de ez, azt hiszem, teljesen érthető dolog. És nekem, játékosnak sem az a dolgom, hogy egyetértsek, legfeljebb elfogadom, mást nem tehetek. De nem lennénk versenysportolók, ha ebbe belenyugodnánk - kell lennie egy magunkról kialakított véleménynek, amely esetemben nem egyezik Dénesével.

- És most?
- Nehéz... Főleg úgy, hogy öt éven belül a két legfontosabb világversenyről maradok le, a közte lévőkön meg mind ott voltam... Ha lenne két vébé, amire nem visznek ki, viszont közte van egy olimpia, ami még sikeres is - úgy azért másként fogná fel az ember. Így azonban nem egyszerű... Nagy Viktornak, az egyetlen embernek, akit végül is kicserélt a kapitány az Eb után, is csak azt tudtam mondani, amit sajnos tapasztalatból tudok: nem a mostani kimaradás okozza majd a legmaróbb hiányérzetet - ennél lesz rosszabb is. Mert drukkolsz a barátaidnak, hogy nyerjék meg, de ez a létező legfaramucibb dolog: azért szurkolsz, ami után neked a legrosszabb lesz. Mert amikor megnyerik, akkor érzed magad a legszörnyebben, hogy ebből kimaradtál. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a csapat most is megnyeri, mert ez egy iszonyú jó válogatott!

- London mennyire van messze?
- Hát ez az. Athén évében valahogy megemésztettem, bár négy éve egy meghatározó európai klubnak, az Euroliga-győztes Dominónak a meghatározó tagjaként nem fértem be - most viszont sok mindenről lecsúsztunk, hogy nagyot alkothassunk, ha nüanszokkal is, a játék ugyanakkor nem ment rosszabbul... Ennek ellenére ezúttal sem sikerült... De keseregni nem szabad, előre kell nézni, jóllehet 2004-ben sokkal közelebbinek tűnt 2008, mint amilyen messze van most 2012. Ráadásul én sem fiatalodom...

- Az athéni aranyról lemaradtál, utána bekerültél, elbuktátok az összes döntőt, amikor a legfontosabb gólt lőtted a pesti Világkupa-döntőn, azt nem adták meg, amikor viszont eldönthetted volna a világbajnoki finálét tavaly, hibáztál. Madách, Ember tragédiája jut az eszembe: "Nincs a teremtésben más vesztes, csak én..."
- Ebben is biztos van igazság, de azt tudom mondani: azért ez mégiscsak sport, mégiscsak játék. Hatalmas dolog a válogatottban szerepelni, pláne nyerni, azért a ló túloldalára sem szabad átesni, hibáztatni a sorsot, tragédiát emlegetni. Én már attól kiakadok, ha egy edző élet-halál meccsről beszél. Vannak egy vereségnél, egy kimaradásnál sokkal nagyobb tragédiák az életben. Ha csak arra gondolok, ami Kolonics Gyurival történt... Az nemhogy egy lapon, egy napon sem emlegethető azzal, ami velem történt. Pici baj az enyém. Azt nem lehet megemészteni... És kérlek, írd meg, hogy külön szorítok Kozmann Gyurinak és Kiss Tamásnak, mert azon, amin ők átmentek, és hogy ennek ellenére versenyeznek - az egyenesen emberfeletti. Remélem, úgy fognak tudni, hogy az valamelyeset feledtetni tudja a most érzett fájdalmat - és méltó tisztelgés lesz Koló emléke előtt.


(forrás: Sport Plusz)