INTERJÚK
ÚJSÁGCIKKEK
RÁDIÓS MEGJELENÉSEK
2014/08/15
SZIVÓS MÁRTON: A VÍZILABDA EGY NAGY SZERELEM AZ ÉLETEMBEN

A közelmúltban a budapesti póló Európa-bajnokságon ezüstérmet szerző magyar válogatott szélsője, Szivós Márton volt lapunk vendégszerkesztője.



- Megérdemelt pihenését szakította meg azért, hogy vendégszerkesztőnk legyen – hogyan telik a szabadság?
– Azt gondoltam, hogy aktívan fog, de pihenéssel telik. Otthon vagyok, nagyokat alszom, de azért pecázásra és koncertekre is van időm.

- Éppen augusztus 19-én, azaz a születésnapján kezdődik Kazahsztánban a világkupa, amelyre nem utazik el. Jó ez így, ráfér már önre, hogy most ne a csapattal legyen, hanem pihenjen?
– Szeretnék ott lenni, hiszen jó a közösség, hiányoznak a társak, de hosszú távon gondolkodva ideális időpontban jött a pihenés.

- Lehetséges, hogy Benedek Tibor kapitány döntésében közrejátszott az is, hogy áprilisi szívproblémája miatt – noha teljesen rendbe jött – mégsem akarta túlterhelni?
– Jelenti ezt is, és azt is, hogy harminchárom éves leszek, és az elmúlt tíz évben kevés olyan nyár volt, amikor pihentem. Pedig ezt is kell, nem lehet túlhajtani magunkat. Bár remélem, hogy odébb van még a pályafutásom vége, de azért oda kell figyelni.

- A júliusi budapesti Európa-bajnokságon ezüstérmet szerzett a magyar válogatott tagjaként. Hogyan emlékezik a tornára?
– Óriási élmény volt, de a vége nem úgy alakult, mint amire vágytunk, amiért küzdöttünk. Az Eb utáni első pár nap ezeknek a gondolatoknak a jegyében telt, szomorkás hangulatban. De amikor láttuk, mennyire örülnek az emberek az ezüstnek is – ami ritka mifelénk, főleg vízilabdában –, úgy elkezdtünk mi is másként gondolni erre az éremre. Nem azt mondom, hogy nagyon örülünk neki, de a helyén kezeljük.

- A szerbekkel kétszer kerültek szembe: a csoportkörben megverték őket, de a döntőben ez nem sikerült.
– A szerbek végigbukdácsolták az Eb-t, ám a fináléban jól játszottak. Mi végig jól pólóztunk, de a végén nem tudtuk kihozni magunkból a szükséges pluszt. Számszerűen nagy volt a különbség, de nem ez számít. Valójában nüanszokon dőlt el az első hely sorsa. Az ellenfél a meccs elején ellépett, s elég jó csapat ahhoz, hogy az előnyét megőrizze.

- Az ezüstöt annak fényében sem érzi a szívéhez közelebb állónak, hogy áprilisban egy ország izgult önért kezdődő szívinfarktusa miatt?
– Nem: az ember minden világversenyre ugyanúgy készül, meg akarja nyerni. Hogy ez sikerül-e, az már más kérdés, de ezüst után nem leszünk elégedettek soha. A betegségem után fel kellett épülnöm, be kellett kerülnöm a csapatba. A budapesti Eb inkább azért marad emlékezetes, mert nagyon sok szeretetet kaptunk a hazai közönségtől.

- Attól mennyire tartott, hogy a betegség derékba töri pályáját?
– Ha azt mondták volna, nem versenyezhetek többet, akkor én hiába ellenkezem; maximum amatőr szinten dobálhattam volna a labdát a Balatonban. Nem én határoztam arról, folytatom-e – vagyis én döntöttem, de az engedélyt nem én adtam meg hozzá. Már a kórházban is megnyugtató híreket hallottam az egészségi állapotomról, s emiatt egy pillanatig sem merült fel komolyan bennem, hogy ne folytassam. Szerintem így kell ehhez hozzáállni. Persze sok ember munkája és odafigyelése szükséges volt a gyógyuláshoz.

- Mi volt pályafutásának eddigi legsúlyosabb sérülése?
– Orrtörés, ujjtörés, hasonlók, de a nagyobb sérüléseket uszodán kívül szereztem. Tört a csuklóm, gyerekként a térdkalácsom, nekirohantam egy padnak, volt autóbalesetem is – nem olyan súlyos, részleges amnéziában szenvedtem utána, de a törést megúsztam.

Vérbeli sportcsaládból származik – nagyapja id. Szívós István és édesapja, ifj. Szívós István is olimpiai bajnok pólós volt. Ilyen háttér mellett az ember vagy elmegy Egyiptomba régésznek, hogy vizet se lásson, vagy egyenes az útja az uszoda. Önnél ez hogyan alakult?
– Négyévesen még nemigen mehettem volna Egyiptomba: ekkor kerültem le az uszodába, mivel édesapám edző volt. Egyre több időt töltöttem ott, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úszni tanulok, majd vízilabdázni. Nem volt egy percig sem kérdés, hogy sportoló leszek.

- Őriz olyan nosztalgikus emlékeket a Császárról vagy a Margitszigetről, mint édesapja generációja?
– A Császárban én nemigen fordultam meg, vagy nem emlékszem rá, de a Margitszigetre nosztalgiával gondolok. Ez a vízilabda bölcsője. Ott nőttem fel, ott töltöttem a napjaimat. Hogy ma milyen szerepet tölt be, azt nem tudom, de hasonló lehet. A magyar póló tradíciói erősek, ezt az eredmények is igazolják: legutóbb az ifik nyertek vb-t.

- Édesapja mennyire volt „vízilabda-papa”?
– Semennyire: a háttérbe vonult, nem erőltette magát rám, hagyta, hogy az edzőim foglalkozzanak velem. Ez nem azt jelentette, hogy nem látott el tanáccsal, de nem tartott nekem külön edzést, és a vasárnapi ebéd után sem kellett a vízilabdáról beszélgetnünk.

- Ha már édesapja szóba került: az ő nevét Szívósként olvashattuk a lapokban, míg ön Szivós.
– Az, hogy így írták, nem az ő hibája, legfeljebb az, hogy nem szólt emiatt. Beletörődött, egy idő után nem foglalkozott vele. A nevét hivatalosan rövid i-vel írta ő is, nagyapám is és én is.

- Édesapja elnöksége idején a Fradi nagy sikereket ért el, a futballban bejutott a BL-ben, utóbb mégis méltatlan támadások érték. Ennek is szerepe van abban, hogy ön sosem játszott az FTC-ben?
– Magyarországon nagyon egyszerű valakit megvádolni, nem kell semmit bizonyítani. S mire az igazság kiderül, az már senkit sem érdekel. Mire édesapámnak bírósági ítélete volt arról, hogy a vádak koholtak, az már csak egy rövid helyreigazítást ért meg. Mindez hatott rám is, de a Fradival nincs problémám: szurkolok, ha külföldi csapattal mérkőzik, s játszanak ott barátaim is. Azok pedig, akik annak idején megvádolták apámat, nincsenek is már a klubnál. Azért nem játszottam zöld-fehérben, mert jobb ajánlatokat kaptam. A döntések engem igazoltak.

- Az OSC-vel édesapja és nagyapja is jeles sikereket ért el. Az sem került szóba, hogy ott játsszon?
– Felmerült a mostani klubváltásomnál, de az Egernél jobb lehetőségeket láttam. Az a szakmai háttér, ami ott van, olyan bázist teremt, mellyel a csapat sokra viheti, és ennek részese szeretnék lenni.

- Önt is érték kemény támadások, például amikor a 2007-es vb-n horvátok ellen kihagyott egy ziccert, két olimpiáról pedig lemaradt. Miként élte meg mindezt?
– A csalódások megtörik az embert, de meg is erősítik. Fiatal vagyok, nyerni akarok, imádom a vízilabdát.

- Mit gondol azokról az ötletekről, amelyekkel a vízilabdát még közönségbarátabbá igyekeznek tenni?
– Kevés olyan sportág van, amelyen nem változtattak alapvető paraméterein az évtizedek alatt. A kor követelményeinek kell megfelelni, fejleszteni kell mindent, ahogy az élet változik. A vizet biztosan nem lehet kihagyni a pólóból, de vannak változtatások, amelyeket érdemes kipróbálni. Azt gondolom, hogy a pálya méretét csökkenteni kellene, bár nem lehet tudni, hogy ez beválna-e. Ami fontosabb, az a nézők kiszolgálása az uszodákban: az infrastruktúrán mindenképpen javítani kell. Sok elképzelés létezik, remélem, azok, akik döntenek, nem a pozíciójuk megerősítése, hanem a játék jobbá tétele miatt változtatnak majd.

Hogyan kezeli a népszerűséget, amely ma egyértelműen együtt jár a vízilabdával?
– Amit mi csinálunk, az érték, de ezt el is kell adni. Sokan tudják, hogy jó a magyar vízilabda, de azt nem, hogy a klubokban kik játszanak. A profi sportoló életéhez hozzátartozik az is, hogy a pályán kívüli felkéréseket elvállalva megismerteti a sportágat olyanokkal, akik amúgy nem jönnének ki egy-egy meccsre. Abban, hogy mit vállalunk el, sokféle szempont közrejátszik, meg kell tudni húzni a határt. A szurkolókkal való találkozások nekünk és nekik is élményt jelentenek, erőt adnak, ösztönöznek. És ez nem is lesz mindig így – ha vége szakad az ember pályafutásának, és nem sikerül megmaradnia a sport világában, egy idő után nem ismerik fel az utcán. De ez az élet és a sport velejárója.

- Meddig akar játszani?
– A válogatottban 2016-ig tervezem a sportolói karrieremet, klubszinten viszont még Rio után is szeretnék pár évet pólózni. Ami az olimpiát illeti: nagy vágyam, hogy felállhassunk a dobogó legmagasabb fokára. De addig még fontos feladataink vannak, s e világversenyeket is szeretnénk megnyerni.

- Aktív játékosi karrierje utánra mik a tervei?
– Nekem a vízilabda az egyik nagy szerelmem. Egy fejezet persze lezárul majd azzal, amikor abbahagyom, de egy másik meg is nyílik. Szeretnék a sportban maradni először edzőként, azután akár sportvezetőként is. Érdekel a vízilabda szakmai része, szeretném átadni az átélt élményeimet, szakmai tapasztalataimat, ugyanakkor vannak terveim a sporton kívül is, mert manapság már több lábon kell állni. Ebből egyik a Sarki Fűszeres nevű bolt, a többi még csak elméleti szinten létezik.


Magánélet - Nem vagyunk popsztárok

A fiatal vízilabdázót arról is kérdeztük, nem jelent-e számára túlzott nyomást az a figyelem, amellyel rajongói kísérik.

– Azért nem popsztárok vagyunk, nem rohannak százak utánunk az utcákon, és nem is a nemzetközi futballistákhoz hasonlítható a hírnevünk, akik ki sem tudnak lépni nyugodtan az utcára. A mi ismertségünk teljesen normális, ráadásul pozitív érzésekkel társul, így nagyon könnyen elfogadható, jó dolog. Nem szoktak az emberek letáborozni a lakásom előtt, nagyon kulturáltan, kedvesen közelednek hozzám. Nyilván más lenne a helyzet, ha meg akarnának dobálni – válaszolta a vízilabdázó.

Médiaszerepléseik kapcsán kiemelte: egy jól megválasztott műsorban civil oldalukról ismerhetik meg őket azok, akik esetleg nem is érdeklődnek a sport iránt, de a felkeltett érdeklődés talán bevonzza majd őket az uszodába is, így megszerethetik a sportot is a játékosoknak köszönhetően.


(forrás: Metropol)